(Előzmények: Lehet-e búcsú?, Kazetta)
A kilencvenes évek elején hirtelen megcsappant a koncertek száma. Korábban leginkább művelődési házakban léptek fel zenekarok, ám e helyek szerepe arra az időre megváltozott, rockklubok még nem igazán jöttek létre, s messze nem volt annyi fesztivál, mint manapság. Ellenben a diszkók egymást érték. Élő zenére alkalmatlan infrastruktúrával. Maradt az, hogy az énekes hóna alá kapta zenekara kazettáját, CD-jét és fellépett egyedül, néha énekelve, néha tátogva. A zenészek pedig otthon ültek...
Lojzi így beszélt erről az első Bikini könyvben: "Ezek a haknik még inkább elvették a lehetőséget az élő buliktól. Ha valaki a faluja diszkójában hallhatja a legnagyobb slágereket imádott énekesétől, aligha fog elmenni a szomszéd városba az igazi koncertre. Ami ugye drágább, mert költségigényes."
Jó volna azt írni, hogy ma már nincs playback - de nem volna igaz. (Lásd a képet, az idei Magyar Dal Napja programjáról...) Viszont a Bikinit már nem érinti. A bulvármédia gyártotta "sztárokat" hívják ilyen jellegű fellépésekre.
Lojzi, 2011-ben: "Valahogy híre ment a szervezők körében, hogy amit mi együtt, élőben, zenekarként csinálunk, az jó. Hogy a közönség tátott szájjal hallgatja például Peta szólóit. Fel sem merül, hogy haknizni hívjanak minket."
Második ok is kipipálva: nem lesz búcsúbuli a jubileumi koncertből.
